Mikszáth Kálmán

A TISZTELT HÁZBÓL

(Búcsúkarcolat)

[máj. 12.]

Az utolsó ülés volt. A tüzes nyelvek leszállnak holnap után, s ebből az incidensből elnémulnak a közönséges képviselői nyelvek egész május 21-ig.

Tisza Kálmán hazamegy Gesztre kuglizni a kis székörökössel, Istvánnal, szerető Palyácskánk (Tekintetes Móricz Pál úr) görögül fog tanulni, Jókai kidomborítja a lőcsei fehérasszonyt a Svábhegyen, Komjáthy új tajtékpipát kap prezentbe, de nem a saját választóitól, Kállay János Kossuthfalvára költözködik, Irányi Dániel beletemetkezik Holzwarthba, Madarász József leveti az ünneplő ruháit.

Egyszóval üres lesz az országháza. Mint egy szétbontott kulcs-csomag, nagy és kis kulcsok, melyek eddig szépen összecsengtek (már akik összecsengtek) szétesnek most, s mindenik a saját kulcslyukába illesztetik, ahová való. Aki kapukulcs volt, kaput fog nyitni, aki Wertheimkassza kulcs volt, a Wertheimbe fog járni, aki pedig csak órát húzott fel, marad ami volt, apró órakulcs.

A mai ülésről szólva, elég népes volt utolsónak.

S még az az előnye is megvan, hogy gróf Apponyi Albert egy igen jó élcet mondott.

Kár, hogy nem később mondta néhány perccel; hadd élvezhette volna gróf Karátsonyi Guidó is.

Mert Karátsonyi szintén eljött a mai ülésre, amint rendesen csak akkor, ha valami nagy dolog történik vele. (Ebből láthatja az olvasó, hogy sohase jár az ülésekre.)

Guidó gróffal ugyanis az történt, hogy erénydíját tegnap adták ki Vörösvárott az erényes hajadonoknak, de hat forintot levontak belőle kincstár-illetékben.

Apponyi Albert azon botránkozott meg, hogy íme már az erény is jövedelmi adót fizessen.

Gromon Dezső pedig azon botránkozott meg, hogy miképp botránkozhatott meg ezen Apponyi.

- No, nem jó az ilyet túlságra vinni - jegyzi meg idősb Ráday Gedeon. - Ami sok, az sok. Én például teljes életemben nem voltam ellensége a tolvajoknak. No mert azoknak köszönhetem a nimbuszomat. Hanem egyszer mégis dühbe hoztak. Egy napon azt olvasom az újságban, van annak már vagy öt esztendeje, hogy a kapukról lelopkodják a rézkilincseket. Oh, a gazemberek, mondom magamban, hát nem tudnak valami okosabbat csinálni? Másnap azt olvasom, hogy az épületanyagokat lopják el. Barmok! - kiáltám. - Hiszen annyi munkáért kétszer annyit kapnának nappal, mint amennyivel elhordják a téglákat az orgazdának. De még mindig nem jöttem ki a flegmából, csak akkor, mikor azt olvasom harmadnap, hogy az Orbán Balázs ruháit tolvajlották el. De már erre kitörtem. Mert ez már nem szemtelenség, de őrült ostobaság. A túlzás, higgyétek meg, a legingerlőbb szer a forradalmok eléidézésére. Hat forint adót vesznek az erényen? Hallatlan! Feküdjek a saját bölcsőmben, ha ez nem analóg eset amazzal! Becsületemre mondom, analóg.

Nem beszélhette ki magát, mert az ülés igen rövid volt, nem is egész egy óráig tartott. Déli harangszóig végezték el a kincstári telepesek terhére felveendő jelzálogkölcsönről szóló javaslatot. Persze úgy végezték el, hogy elfogadták.

A folyosókon nem volt semmi élet. A büfében nem volt semmi étvágy. Az olvasó szobában pedig nem volt semmi politika.

Az utolsó ülések olyanok, mint a végelgyengülés. A lélegzet is lassú, az érverés is, a hang is elhaló. Mindenki kezében tartja már a kalapját, s az ajtót nézi. A mamelukok a »kezeit csókolom«-ot rebegik, az ellenzékiek pedig már betették a bicskát a csizmaszár mellé... most már restellik kihúzni.

»Menjünk már, menjünk!«

Az óra homokszemei lassan peregnek. Az öreg Péchy még egyszer megrántja a csengettyűt. Tisza begombolja a legutolsó gombot is a rokkján, a teremőrök nyitják szét az ajtókat. Berzeviczy az egyik lábát lassan, méltósággal leereszti az emelvényről, Prileszky még egy hálás tekintet vet a piros székekre, Bittó felkel és nyújtózkodik. Mindenki feláll, s megindulnak zsivajjal, útközben hallgatván az elnök búcsúszavait:

...Boldog ünnepeket kívánok.

Azután csend támad a teremben, majd a folyosókon hangzik a lábak robogása, tódulnak kifelé a kalapokhoz, felöltőkhöz, csak egyetlen szó hallatszik még a tömegen át:

- Guszti, hol vagy? Add ide a kezedet. Hogy el ne veszítselek valahol!

...Apponyi megfordul, hogy ki kiabál. Pedig úgyis tudhatná.